A 2018/19-es tanév tanári csendes délelőttjének egyik előadója Dr. Szűcs Ferenc a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora volt.

Dr. Szűcs Ferenc: A jó cselekedetre nevelés

Elhangzott 2018. augusztus 22-én a Baár-Madas tanári csendes délelőttjén

Nem emlékszem pontosan, de talán Pestalozzi mondta a református pedagógiáról: „csodálkozom, hogy ilyen negatív antropológiára ilyen jó pedagógia épült”. Nos, a negatív antropológián ő a protestantizmusnak a sola gratia – sola fide alapelveit értette, amely tudvalevőleg az emberi természet teljes megromlását is jelentette és a jó cselekedetek, érdemek teljes kizárását az üdvösségből.

Hozzátehetjük, hogy sem az Újszövetség, sem a reformátorok antropológiája nem tagadta a jó cselekedetek fontosságát, csupán a helyét változtatta meg. Mivel a középkor egyfajta szünergizmust vallott a Jn. 1,16 félreértése nyomán, ezért úgy látta, hogy ha összekeverjük Krisztus érdemét az emberi érdemekkel, akkor Krisztus váltságának jelentőségét kisebbítjük. Olyan ez, mint egy képzeletbeli egyenlet, ahol az emberi oldalon jelentkező + az isteni oldalon – -ként jelentkezik. A solus-sola partikulák ezért határozattan kizárták az emberi közreműködést, érdemet az üdvösségből.

Az előbb említettem a Jn. 1,16 félreértését. Itt azt olvassuk, hogy Krisztus által vesszük a „kegyelmet kegyelemért”.

Ezt úgy értették, hogy a kegyelem első műve, hogy felébreszti az emberben a bűnbánatot, bizonyos jóvátételi szándékot, vezeklést. Megpróbálja teljesíteni az ember az isteni követelményrendszert - és ehhez a törekvéshez járul a megváltó és megigazító kegyelem. Az egyedül kegyelemből, egyedül hit által tételei ezt az együttműködést zárták ki. Ez a „negatív antropológia” azonban az emberi jótettek megítélésében jóval árnyaltabban jelent meg a református teológiában.

Ahogy említettem, a jó cselekedeteket áthelyezte. Akinek volt a kezében a Heidelbergi Káté, az tudja, hogy ott a 3. részben, a hálaadás részben van szó róla. Milyen hálával tartozom Isten szabadításáért, meg nem érdemelt kegyelméért.

De különösen a kálvini teológiában, a gondviselésről szóló részben is szerepel. Isten a bűnbeesett világot sem hagyta magára, törvényt adott nemcsak Izraelnek, hanem Noé által az egész emberiségnek is. Ezt a rendet a közösségek, az állam és a felsőbbség tartja fenn, amely a jókat jutalmazza, a gonoszokat bünteti. (Róm. 13.) Ebbe a kategóriába tartozik a nevelés is, amelynek első számú letéteményese a család. Erre nézve igen bőven találunk bibliai tanítást. A szülők ezt a mandátumot gyakorlati okokból ruházták át az iskolára, az egyházi katekézisre.

Ez a modell eleve két pólusú – ezt Erich Fromm A szeretet művészete című könyvében ki is fejti: az apai szeretet gondoskodó, de elváró, követelményeket támasztó jellegű. Szeretlek, ha megteszed a kötelességedet, ha tanulsz, ha jól viselkedsz, stb.

Az anyai szeretet feltétel nélküli – szeretlek, mert szeretlek, mert az enyém vagy. Ez betakargató, elfedező szeretet.

Bibliai nyelven szólva ez a törvény és evangélium dialektikája. Elvileg minden emberi közösség ennek a két pólusnak a feszültségében létezik. Hozzátehetjük, hogy a mi korunkban ez az egyensúly erősen a maternalista társadalom irányába billent fel. A jogok hangsúlyosabbak, mint a kötelességek, sőt néha ez utóbbiról nem is illik beszélni.

Az iskolai nevelés különösen az a hely, ahol ennek a kettősségnek érvényesülnie kell. Az iskola eleve hordoz ún. heteronóm vonásokat, vagyis az elvárási rendszere erősen érvényesül az értékelésben, a feladatok kiosztásában. Ez a mechanizmus ideális esetben akkor működik jól, ha a társadalom általános elvárási rendszere, törvényei azonosak az iskoláéval. Vagyis a jóról és a rosszról alkotott felfogásban van egy legkisebb közös többszörös, tehát világos fogalmak vannak arról, hogy mi a közjó, mi az, ami elítélendő, ill. tolerálandó.

Sajnos, ezen a téren a nyugati társadalmak állnak igen gyenge lábakon, hiszen a keresztény kultúra felbomlásával éppen a paternalista elem gyengült meg. Az autoritás, a tekintély már nem evidencia. Most éppen a migráció szembesít azzal, hogy egy erős identitású kultúrával és vallással találkozunk. Az iszlám kétségtelenül egy ilyen kultúra. Nem véletlen, hogy ma Európa számos részén párhuzamos társadalmak jönnek létre. Londonnak, Bécsnek van már olyan része, ahol a sária törvények érvényesülnek és a rendőrség meg sem kísérel ebbe beavatkozni.

Tehát egy maternalista – alapjaiban és romjaiban keresztény kultúra találkozik egy olyan erős identitással, amelyik a jóról és rosszról alapvető dolgokban eltérően gondolkozik. Ez ma már az iskolákat is megosztó probléma.

Nekünk azért mégiscsak a saját gyökereinkhez kell visszatalálnunk. Ugyanis történelemi tanulság, hogy egyedül a keresztény kultúra tudta sikeresen ötvözni az individualitást mint személyességet a közösségi indentitásokkal. Nekem személyesen szól a törvény és evangélium, és a „Krisztusban nincs zsidó és görög, férfi és nő …” Ez mégsem azt jelenti, hogy az etnikai, kulturális, vagy nemi identitásunk megszűnik, hanem a Krisztusban már nem jelent elválasztó falat közöttünk. Tehát azzal, hogy én nem izolált sejt vagyok a testben, hanem egy nagyobb egész része, a kollektív identitásommal együtt vagyok az, aki vagyok. A keresztyén kultúra így nem szembeállítja a személyes identitást a közösségivel, hanem egymáshoz kapcsolja. Így nem lesz a személyességből individualizmus, a közösségi identitásokból egy egyének feletti elnyomó rendszer. (A történelem során mindkét végletre volt példa!)

            Tehát először nézzük azt, hogy kulturális örökségünk hogyan nevel a jócselekedetekre.

            Valójában minden tantárgy hordoz etikai, ill. világnézeti jelleget. A természettudományok a keresztény világnézetben azt jelentik, hogy Isten teremtett világáról van szó, akár a fizikai, akár a kémiai kísérleteknél ülünk, akár a biológia szertában van óránk. Hiszen a természet logikus, mivel a Logosz teremtette (Jn 1,3). Minthogy az ember – Arisztotelész óta tudjuk – logosszal (értelemmel és kommunikációval) rendelkező lény, így képes is ezt a logikus világot megismerni. Ez összecseng a bibliai teremtéstörténettel, ahol az ember nem ellopja a tudást, hanem isteni mandátumként kapja a teremtettség feletti uralmat. Így az ésszerű felhasználása a teremtett világnak nem bűnös dolog, hanem a Teremtő mandátuma. Ehhez a műveléshez (1Móz 2,15) az őrzés felelőssége is hozzátartozna, vagyis a természettudományoktól a teremtésvédelem is elválaszthatatlan, amely az ökológiai válság korában különösen időszerű. Hiszen az ember tud egyedül rendszeridegen lényként élni a kozmoszban. Ahogy Végh László atomfizikus megfogalmazta: mi energiát veszünk ki a rendszerből és szemetet rakunk vissza. Isten teremtési rendjéről így nemcsak a hittanórán van szó, hanem minden tudományban, ahol Isten jó teremtését vizsgálják.

A humán tudományok eleve etikai töltést hordoznak. A világirodalom valójában  etikai háttér forrásanyag. Mert valójában azzal foglalkozik, mi lenne a helyes gondolkozás, ill. mi a bűn és mi annak a következménye.  Egyénileg és korszakosan is. És ez már a történelem anyaga. Ha ez nem is az utolsó ítélet, de utólagos ítélet és visszatekintés arra, ami helyes, hibás, rossz, bűnös tett, vagy döntés volt.

Mindezt a keresztény iskola így vagy úgy, de az utolsó ítélet fényében is látja. „Elébe gyűjtetnek mind a népnek.” (Mt. 25) A népnek, hatalmaknak és birodalmaknak van etikai előjelük. Ez pedig az emberség, a szociális ellátó rendszer: „éheztem, beteg voltam, rab voltam stb” Az „utolsó ítélet” korlátozza is a történelmi ítélet napok abszolutizálását.

Mindezt csupán azért mondtam, hogy jelezzem: minden tudomány az ember tudománya, így mindenben ott van a jóról-rosszról való döntés lehetősége.

A keresztény teológia és a hittan eddigi nagy mulasztása, hogy a bűnről egysíkúan beszélt, csak a személyes felelősségre koncentrált. Te mit tettél, vagy teszel?

A bűn (és a jócselekedet is) bibliai értelemben legalább négy síkon értelmezendő: személyes, életkori, strukturális, korszakos aspektusokban.

1. A személyes: minden élethelyzetben van az egyénnek mozgástere. Legalább annyi, hogy ne legyen cinkos a vétkesekkel a némaságban.

2. Életkori: ifjúságom vétkeire emlékeztet a 25. zsoltár. Ez is egyik mulasztásunk, hogy ezt kizárólag a szexuális bűnökre vonatkoztattuk. Pedig ennél jóval nagyobb a mulasztás. A tanulásra, felkészülésre adott életkori lehetőségek elszalasztása.

3. De vannak korszakos bűnök is. Az oly korban éltem én a földön kategória. Bűne a koré, mely szülte őt. Igen, vannak fertőzöttebb korszakok, amikor a korszellem sodrása, a divatok erősen meghatározzák a jóról és a rosszról kialakuló felfogásunkat. Nemzedékünkben nem annyira az immoralitás a legnagyobb veszély, hanem az amoralitás. Amikor észre sem vesszük, hogy valami helytelen, bűnös, mert annyira természetessé vált. 

A keresztény etika itt is ellenjárat. Nem feltétlenül a konzervativizmus irányában, hanem a jövő iránti felelősség tekintetében is.

4. És vannak strukturális bűnök. Ezek kapcsolódnak az előbbihez. Az eleve rossz alapelvekre épülő rendszerek szintjén. Egy háborúban pl. nehéz a „ne ölj!” parancsolatot értelmezni és alkalmazni.  

A keresztény etika Jézus hasonlata szerint a jó fa jó gyümölcsöt terem elvre épül. Tehát a gyökereknél, a gondolkodásunk, felfogásunk megváltozásánál kezdődik. (A megtérés/ metanoia bibliai kifejezése is erre utal.)  Itt is sokat segíthet a közösség.

Egy iskola nemcsak a tanrendjével hat, hanem a kialakult szellemiségével. És kétségtelen azokkal a referencia személyekkel, akik példaként, paradigmaként szerepelnek. (A szó hypodeigma változatban a Jn. 13-ban a lábmosás történetében szerepel. „Mindenben példát adtam nektek.” Nem utánzás, hanem referencia, viszonyítási pont. Kell, hogy legyenek emberek, akiknek a hiteles szavai , tettei még évtizedek múltával is hatnak. (Személyes példa: Az egyik fiam kamasz korában egy tanulságos párbeszédet folytatott velem. Több pontban felsorolta, hogy „tudom, hogy Te mit mondanál”, de én erről mást gondolok… Én boldogan nyugtáztam, hogy amíg te tudod, hogy én mit gondolok, addig nem aggódom. Mert a látszólagos lázadásnál fontosabb az az értékrend, amit jól felsoroltál.)

A jó cselekedetre nevelés leghatékonyabb formája az, ha már nem heteronóm módon, a jutalomért, vagy a büntetés miatt történik, hanem autonóm módon vagy még inkább teonóm módon. Ez az internalizáció. Ehhez két ősi szabályt lehet felhasználni. Némi büszkeséggel mondom, hogy a szülőfalumból, Őrbottyánból származik a „Jónak lenni jó” mozgalom szlogenje. Juhász Zsófia egykori református intézetvezető egyik verséből való. Jót tenni jobb, mint rosszat. A jónak és a rossznak a következményeiben, ill. a hatástörténetében van a visszaigazolása. A „megbüntetem az apák vétkét”… Gyökösssy Endre így mondta: „Gyermekeink bűnei, a bűneink gyermekei.” Tehát az „amilyen mérleggel mérünk” igazsága leginkább a pedagógiában igazolódik vissza. „Minden bűnömből külön ostort fontál” – Ady idézet a keresztény etikában is igaz. Tehát a karmának és a keresztény jutalomnak-büntetésnek van egy-egy közös pontja. Minden bűn magában hordja büntetését. Azonban ez sokszorosan igaz a jócselekedetek jutalmára. Jézus szerint egy pohár víz sem veszti el a jutalmát. Itt nekünk, protestánsoknak újra van kiigazítanivalónk, mert tévesen sokan a jutalmat üdvösségként értelmezik. Nos, az üdvösség kegyelemből van, a jutalom meg cselekedetekből. Erre hadd idézzem a sola gratia-sola fide.apostolát, Pált: „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt,hogy ki-ki megjutalmaztassék. aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt” (2Kor 5,10).  Ő maga is különbséget tesz azok közt, akik munkája megég a tűzben, mert fát, szénát, pozdorját építenek rá. Jól szemléltethetjük ezt bibliai példákkal. A jobbkéz felőli lator üdvösségéről maga Jézus szól. Ha őt Pál apostollal hasonlítjuk össze, akkor Pál jutalma az a munka és hatástörténet, amit ő még megtérése után elvégezhetett. (Egy kicsit talán még a protestáns teológiával együtt áll meg az ítéletben.)  Maga a jótett nem elég az üdvösséghez, de gyümölcse annak. Az, ami megmarad, ami érték, az az agapé. Mert ez Istentől van. Ezért a pedagógia legnagyobb feladata különbséget tenni a múlandó, az értékálló és az örökké érvényes között. Ezt érdemes a divatokra alkalmazni. Ott maga a történelem is rosta.

Kezében óriás rostával

Áll az Idő és rostál egyre,

Világokat szed és rostál ki

Vidáman és nem keseregve,

S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja.(Ady)

A középiskola rajzolja fel a klasszikusok kánonját is. Lehet ezt időlegesen hatalmi szóval szabályozni, de ahogy a bibliát is a gyülekezeti használat kanonizálta elsődlegesen, a zsinatok azok arra ütötték a pecsétet, így az irodalomban, a művészetekben, de a tudományban is van maradandó és értékálló. Ezért Bach, Mozart, vagy Beethoven zenéje nem megy ki a divatból, de Shakespeare, Ady vagy József Attila sem, állítsa össze bárki is az érettségi tételsort. Ez éppúgy igaz klasszikus hitvallásainkra és liturgikus énekeinkre is. Időlegesen lehet, hogy az angolszász szubjektivizmus „én mit éltem át…” énekei divatosabbak lesznek, mint a zsoltárok, vagy a 16. század dicséret-anyaga, de ettől egy pillanatra sem borul fel a kánon.

Ez az időleges értékállóság. Efelett van az örök. Én hiszem, hogy az igazi érték az égiek ihletéséből születik. De az igazán örök az, ami Istenből magából származik. Ez a szeretet, amely teremtette, megváltotta a világot. Ami ebből van, az nem múlik el. A hit is elmúlik, mert látássá lesz, a remény is, mert beteljesedik, egyedül a szeretetnek nincs vége, mert ennek forrása maga Isten.

Ez pedig nem érzelem, hanem apai és anyai pólusú marad a világ végéig. Elváró, értékelő, mint a törvény, és elfogadó, betakargató és megbocsátó, mint az evangélium.

Az igazságot követni szeretetben annyit jelent, mint a hegedű húrjának a két pontú rögzítését megfelelően hangolni. Túlfeszíteni egyik irányban sem szabad, mert hamis hangzást eredményez. A finom hangolás a keresztény nevelés alapfeltétele. Ezt kell újra megkísérelni az Úr 2018/19. tanévében is.

Ehhez kívánom önmagunknak – hisz még én is vállaltam tanítást – Isten bölcsességét és erejét, mert jónak lenni jó – jó tanárnak lenni pedig még jobb!