Erdélyi út 2021-2022
Határtalanul – Egyháztörténeti barangolások Erdélyben
A 7.a osztállyal élhettük át azt a hatalmas élményt, hogy 2 év korlátozás után most határtalan szabadságban tölthettünk el hat napot Erdély csodálatos tájain.
Utazásunk kezdetét éppen a Református egység napjára, 2022. május 22-ére időzítettük, ezzel is kifejezve, hogy nincsenek határok gyülekezeteink között, hiszen együtt értjük Bethlen Gábor bibliai jelmondatát, ami címerünkben is megjelenik. Ezért is koszorúztuk meg az első nap útközben Marosillyén a szülőházát.
A hosszú buszút közben igazán jól esett a dévai vár megmászása, közben megidézve Kőmíves Kelemen balladáját. Magyar váraink között az egyik leghíresebb a dévai, mely nemcsak a várakra jellemező páratlan panorámával büszkélkedhet, de a várakra oly jelmező legendák, történetek, népballadák is kapcsolódnak hozzá.. Amikor a várat megmásztuk, akkor átéreztünk valamit abból, hogy mit is jelenthetett ellenségként, sok fegyverrel és egyébbel megrakodva mászni a vár tömör falai felé, még azt is figyelembe véve, hogy a várból nem kedves vendégként várják a betolakodókat. Megújult úteon haladtunk a vár magas dombján felfelé, és itt tartottuk első napi áhítatunkat, hálát adva a egyházunkért, az utazás lehetősgéért.
Estére a gyulafehérvári református gyülekezet befogadása, vendégszeretete adott felüdülést. Vacsora után sétára indultunk dr. Gudor Botond esperessel, aki megismertette a fiatalokkal a város és egyben a magyarság történetét. Gyulafehérváron láthatatlan fal vett körül bennünket annak ellenére, hogy a csillagformára kiépített híres vár hatalmas árkai valóságos építményt is jeleztek. De körbe vett bennünket a régi korok láthatatlan fala, hiszen a magyar történelem nagyjai, a Hunyadiak, Bethlen Gábor, más fejedelmek, mind a székesegyház megindító falai közt nyugszanak. S tőlük nem messze található az a híres vagy inkább hírhedt tiszti kaszinó épülete, ahol aláírták és deklarálták, hogy Magyarország elveszítette Erdélyt. Ahol rögzítették, hogy a kettő között már csak útlevéllel, vagy más útokmánnyal szabad átlépni. Ezért a gyulafehérvári láthatatlan falak jobban beleégtek a köztudatba, mint más városok régi falai.
Másnap, május 23-án, vendéglátóinktól búcsút véve vettük utunkat Fogaras felé, ahol a helyi lelkipásztor várt minket. Az osztállyal megtekintettük a református templomot, meghallgattuk Árva Bethlen Kata életének fontos eseményeit, végül megkoszorúztuk a sírját. A városokat, Dél-Erdélyt lassan magunk mögött hagyva szeltük át Székelyföldet, eljutva az egyik legszebb pontjához, a Szent Anna-tóhoz. Bár a diákok szívesen láttak volna medvét, de majd 30 gyerek hangereje hál’ Istennek távol tartotta tőlünk őket. A tó partján, gyönyörű környezetben tartottuk meg aznapi áhítatunkat, hálát adva mindazért, amivel testünket, lelkünket táplálja Urunk ezen az úton. Estére megérkeztünk Gyimesbe, Hidegségpatakára, ahol a következő napokat töltöttük el. A Boglárka Vendégház gazdag vendéglátásában most sem csalódtunk, már több osztállyal visszatérő ismerősként köszöntöttük a háziakat.
Aki járt már Gyimesben annak nem kell elmesélni, hogy mi fogja meg ott embert: a dombok tanyát vert a zöld sokszínű árnyalata, öröm, s kertek. Mely el is választhatnak minket, de be is engedhetik a látogatót. A kerítések csak látszólag választanak el egymástól, s egyik udvarról át lehet menni a másikba, csakúgy, mint a kerteken, portákon, legelőkön, na, az esztenán nem mindig ajánlott, főleg ha kint vannak a nyájat és a házat őrző kutyák. Május 24-én mindkettőt átéltük. Hiszen a helyi csángó népviseletet elkészítő bundavarrónál, János bácsinál befogadást találtunk. Megnyílt a bundavarró otthona, portája szíve, lelke, élete és főképp munkája. Nagy élmény volt végignézni egy ruhadarab elkészültét a báránybőr kikészítésétől kezdve, a rákerülő varrások, és a mindent lezáró színes bojt elkészültéig.
Ekkor látogattuk meg a helyi általános iskolát, ahol egy osztály tanáraival és az iskola igazgatójával fogadott minket. Több mint 10 éven keresztül szerveztünk tanszergyűjtést a helyi gyermekek számára, most öröm volt hallani, hogy erre már nincs szükség, megoldják helyben a szükséges dolgokat, egyre jobban felemelkedik a térség. A személyes beszélgetésben az is hangot kapott, hogy a helyi iskolának már-már terhes az egyre több csoport érkezése, mégis mindenkit szeretettel fogadnak. A gyimesi élet megismerése nemcsak az igazgató képes beszámolóján keresztül jött közel hozzánk, hanem a helyi tanulók ének és néptánc bemutatója is igazán felemelő volt, ráadásul az utolsó táncra a mi diákjaink is be tudtak állni.
A nap programjába még belefért az Ezeréves határ meglátogatása is. Megmásztuk a Gyimesbükk határában található Rákóczi várat, magasról letekintő romjaival. Megnéztük a 30-as számú vasúti őrházat, megkeresve a felújításra adakozók közül iskolánk tanárát és más ismerősöket, rokonokat. Aznapi áhítatunkat a várral szemben lévő Kontumác kápolnánál tartottuk. Érdekes volt olvasni falra vésett neveket, üzeneteket, melyeket keleti kereskedők kényszerű karanténja alatt véstek oda. Nekünk, két év járványos, karanténos iskola után egészen mást jelentett most ez a hely, mint a korábbi osztályoknak. Már mindenki értette, mi az a karantén. Aznapi áhítatunkat is itt tartottuk, elcsendesedve, hálát adva, hogy már vége ennek az időszaknak, mehetünk tovább, karantén nélkül.
Május 25-én, bár az időjárás előrejelzés viharos esőt ígért, szekerekkel nekivágtunk a már nagyon várt gyimesi túrának. Persze a szekerek nem vittek egészen a célig, egy hegyi porta megnyíló ajtajáig, ahol a csángó létet ismerhettük meg. Közös szalonnasütés, gyógynövények gyűjtése, puliszka kóstolás, vajköpülés. Mindezek az élmények oldottak az előző napok sűrű történelmi információit. A meredek hegyoldalt nem mindenki egyforma erőnléttel mászta meg, de jó volt látni, ahogy egymást bíztatták, segítették, hogy mindenki felérjen a csúcsra. A hegytetőn egyik diákból fakadt ki a kívánság: Itt tartsuk a mai áhítatot. Így is tettünk, a lenyűgöző gyimesi tájban, napsütésben dicsértük Istent.
Május 25-én reggeli után búcsút véve szállásadóinktól indultunk a Székelyföld szíve felé. Székelyudvarhely, Orbán Balázs sírja, Farkaslaka, Korond – elmaradhatatlan megállók. A parajdi sóbánya mélye pedig igazán lenyűgöző élmény. Az ottani kápolna volt a helyszíne az aznapi áhítatunknak. Átéltük, hogy mit jelent magasságból mélységbe jutni, és vissza is.
Marosvásárhelyen a főtér és a Bolyai szobor megtekintése után érkeztünk utolsó szállásunkra, a kövesdombi református gyülekezetbe. Az este, ahogy az utolsó esték hangulatához illi, felszabadult beszélgetésekkel, játékkal telt, az alvás sokaknál elhanyagolható volt.
Május 26-án a hazafelé vezető úton már csak annyira volt lehetőségünk, hogy megálljunk Kolozsváron egy rövid időre. Lehet-e, szabad-e, kell-e egy osztálykirándulás keretében, a nyár elején 13 éves gyerekeket régi temetőbe, sírok közé vinni, a halál köveire vésett régi, meghalt emberek emlékműveit turistaként bámulni? Bizonyára megoszlanak a vélemények, de az biztos, ha valaki Kolozsváron szeretné megismerni a város történelmét, híres szülötteit, politikusait, művészeit, jellemző polgárait, az felkeresi a Házsongárdi temetőt. Mi mégis ezt tettük. A rövid sétát Szenczi Molnár Albert sírjánál fejeztük be, ahol énekeltünk is az általa népszerűvé vált zsoltárok egyikéből, és megkoszorúztuk a sírját. Utunk záró pontja ez volt, noha még hosszú órákat utaztunk hazáig. Ezalatt többen az éjszakai pihenés hiányát pótolták, vagy az emlékeiket elevenítették fel. Az utolsó kilométereken köszönetet mondtunk buszsofőrünknek, kísérőinknek, és hálát adtunk Istennek, hogy ilyen élménnyel gazdagodhattunk.
Határtalan volt az út, még ha körül is vett bennünket számos határ, fal, kerítés. Mert a határoknak először bennünk kell ledőlni. Így van ez valóságos határok átlépésekor, más kultúrával való szembesüléskor, emberek közti határok ledőlésekor, és Istennel való elválasztás megszűnése esetén is. Ilyenkor nincs más bennünk, mint végtelen hála a bennünket határtalanul szerető és megajándékozó Isten iránt.
- 90 olvasás