Áprily Lajos születésnapja

ÁPRILY LAJOS [e.: áprili]; családi nevén Jékely [e.: jékeli] (Brassó, 1887. november 14. – Bp., 1967. augusztus 6.): költő, műfordító, szerkesztő. Jékely Zoltán apja.

1909-ben elvégezte a kolozsvári egyetem magyar–német szakát. 1909-től a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjében, 1910-ben a nagyenyedi gimnáziumban tanított. 1911. december 23-án feleségül vette Schéfer Idát. 1923-ban Dijonban francia nyelvtanári diplomát szerzett. 1924. október 1-jétől Kuncz Aladárral a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletét szerkesztette. 1925–28-ban az Ellenzék irodalmi szerkesztője. 1926-ban Kolozsvárra költözött, a ref. kollégiumban magyar és német irodalmat tanított. 1926. júliusban részt vett az első marosvécsi írótalálkozón. 1928–29-ben az Erdélyi Helikon szerkesztője. 1929. augusztusban áttelepült Budapestre, a Lónyay utcai református gimnázium tanára lett. 1930–38-ban a Protestáns Szemlét szerkesztette. 1934-től a Baár–Madas Leánynevelő Intézet igazgatója. 1935. szeptember és 1936. február között tanulmányúton járt Észak- és Nyugat-Európában, pedagógiai följegyzéseket készített. 1942–43-ban ismét Parajdon élt. 1943. szeptember 1-jétől nyugdíjas. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztán lakott. 1945–48-ban állást vállalt a református konventben, az Új Magyar Asszony című református folyóirat felelős szerkesztője volt. 1951-ben megnyerte az Anyegin újrafordítási pályázatát.

Már egyetemi hallgatóként, név nélkül és Jékely Lajos aláírással is közölt verset, Áprily Lajos néven először 1918-ban az Új Erdélyben publikált. Természeti képekben gazdag motívumai, verssorainak zeneisége, tiszta rímei kezdettől (Falusi elégia, 1921) jellemzik melankolikus hangulatokkal áthatott költészetét. De éppen legnépszerűbb versében, a Márciusban pl. föltűnik az életöröm is. A transzszilván gondolat megszólaltatásával magyarok, románok, szászok békés együttélése mellett tett hitet (Tetőn). A környezetéből kiemelkedő, többre hivatott tehetség sorsát Az irisórai szarvas szimbólumában jeleníti meg. Budapestre költözése után A láthatatlan írás (1939) című kötetben vallott fájdalmas hazaszeretetéről. Költői-emberi alkatának jelképét a Pisztrángok kara című versében teremtette meg, a nagyvilágból az otthon biztonságába vágyódó magatartás modelljeként.

Drámái (Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros), bár bemutatójukat siker kíséri, valójában párbeszédes költői alkotások.

Az ötvenes években csak műfordítóként lehetett jelen az irodalmi életben, de szerencsére rátalált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Legismertebb munkája Puskin Anyeginjének és Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versének tolmácsolása, de fordította Lermontov, Nyekraszov, Turgenyev műveit, s antológiává bővülő terjedelemben román költőket is. 1957-ben Ábel füstje című verseskötetével tért vissza az irodalmi életbe; fő műformája már ekkor a zárt szerkezetű, pillanatképszerű négysoros. Méltán állítható négysorosai mellé az 1965-ben kiadott Fecskék, őzek, farkasok apró történeteket, emlékeket fölidéző prózakötete, amely természetszeretetét és hangulatos mesélőkészségét egyaránt bizonyítja. 1965-ben Jelentés a völgyből című kötetéből az időskori líra harmóniája szól, a szavak nagyfokú akusztikus hatásával színezve. Hagyatékában talált, kiadatlan műveit posztumusz könyve (Akarsz-e fényt?, 1969) tartalmazza. Esszéi, kritikái kötetben csak halála után jelentek meg (Álom egy könyvtárról, 1981).

Bár korosztálya szerint a Nyugat első nemzedékéhez tartoznék, kései jelentkezése és költészete impresszionista–parnasszista kiérleltsége miatt, Reményik Sándor és Tompa László mellett a Monarchia összeomlása után induló költőtriász tagja. Hagyományőrző szemlélete modern érzékenységgel ötvöződik. Témája sokszor a föloldhatatlan magány, a kegyetlen világtól való iszony, a riadt befelé fordulás, az elmúlás közelsége, de sorait rendre átszövi a természet szépsége és a kultúra megtartó erejébe vetett hit. A halált mint másik létformát, végső megnyugvást szemléli, világképe ezért nem tragikus. Tudatosan megkomponált, ciklusokba rendezett életművet alkot. Rendkívüli önfegyelemmel csak tökéletesre csiszolt változatot közölt. Míves, borongós soraival a divatokhoz nem igazodó, XX. századi humanizmus képviselője.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Fráter Zoltán szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

Iskolánk igazgatója volt: 1934-1943-IG