BOLONDOK, HA TÁNCRA PERDÜLNEK

Ha valaki általában a bolondballagás napján az iskolában tartózkodott, és nem vonult fedezékbe, jó eséllyel eltalálta egy vízipisztoly-sugárlövedék, esetleg pizsamába-vámpírszerelésbe öltözöttt rémalakok kezdték el ijesztgetni a folyosón. Meg kell mondanom, hogy szinte keresni kellett mostanában az eredeti ötleteket.

Azonban ezen a csütörtökön történt valami. Az egyik szünetben egy lányhang kiabálta bele a hangszóróba, hogy a bések az udvaron előadják a szívükhöz nőtt szalagavatós cigánytáncot, és "lécci, lécci!" menjünk le megnézni őket. Több se kellett, nekilódultunk, ki a rekortánra, ahol már ropták a lányok és néhány legény a táncot. A nap is kisütött, hunyorogtam, de jó volt nézni őket, érezni az energiákat, amelyeket ez a tánc felszabadított bennük. A zene halkan szólt, a kis hangszóróból nem lehetett többet kipréselni, de nem maradtunk zene és ritmus híján, akik mellettük álltunk. A hangszóróból azonban hirtelen moldvai zene dübörgött fel, és a lányok szinte kérően nyújtották felénk a kezüket, pillanatok alatt körré alakítva bennünket, akik eredetileg csak nézni akartuk őket, kijönni a termek félhomályából. E sorok írója sem tétovázott sokat. A kezek összekapaszkodtak, s nagyon szép volt az egész, megélni az örömet, a közösség erejét, amiről beszélni nem is igazán érdemes, vele sodródni, eltáncolni lehet csak. A becsengetés hangjaira az iskolapad-sápadt arcok helyett kipirult képpel, csillogó szemekkel néztünk egymásra, a levegő is pezsgett a lépcsőházban. Ideje volt már ennek.

Persze a díszebédre az illem és a kellem odaköltözött a gyönyörűen megterített asztalok köré, a mezítlábas cigánylányok helyett elegáns hölgyek vonultak be, mégis valami megváltozott. Bujkált a jókedv bennünk. Igazgató úr kifacsart 12 pontja a hab volt a tortán, azaz stílusosan a diós-csokis palacsintán. Tánc és asztal ezen a csütörtökön az áldás helye lett. Jólesett nagyon.